Böff

A disznótor még nem érhet véget
Emlékbe tedd el a malacheréket
Ne ijedj meg a belezés láttán
Indul a mulatás, kimúlt az ártány

Igen, a hosszú hallgatás után most is csak ennyire futotta.
Sajnálom.

Hajrá magyarok!

Pergőnyelv története

Volt egy srác a gimiben, Pergőnyelvnek hívták.
Valami baj volt a fejével.
Nagyon, nagyon lassan beszélt.
Később kirúgták, mert elküldte az igazgatót a kurva anyjába.
Azt mondták róla, nem gondolkozott, csak kicsúszott a száján.

Ihletem volt

Angyalpörc, ma urológussá teszlek,
S holnaptól előre köszönök végbelednek,
Mint legénylakás, melynek helykihasználása- nem túl jó.

Angyalpörc, ma urológussá teszlek,
Mint kis utca, melyen férfiak sietnek,
Úgy várom, hogy leteljen a GYED.

-------------------------------------------------

Oh, ti gyűlölt örökösei a hatalomnak
Gyűljetek most körém
Félénken szólok, disznózsírban
Serceg a hangom, de ti...
Ólálkodva szívjátok be
Éléskamrám szagát
 

Hajnali gondolatok

Még a legmakacsabb ateista sem állíthatja, hogy a vallás kártékony lenne. Nem mintha sok esetben nem lenne tényleg az, de mint egyik legalapvetőbb, megkerülhetetlen része az emberiségnek, életünknek, történelmünknek, az útnak, amin idáig eljutottunk, ezt állítani olyan lenne, mintha azt mondanánk, hogy a képzelőerő, vagy az agresszió káros dolgok. Vagy, mondjuk, hogy a sejtosztódás káros dolog. Semmi amit idáig elértünk nem jöhetett volna létre vallások nélkül, azazhogy vallások nélkül egészen más irányba fejlődött volna az emberi faj. Persze megszámlálhatatlan negatív példát hozhatunk fel ellene, ahogy az agresszió, vagy a többi esszenciális emberi dolog ellen is, ami hol rossz, hol hasznos , de lényegében ez is egyike azoknak, amelyek olyan mélyen belénk vannak kódolva, hogy -bár nehéz leírnom- talán soha nem tudjuk levetkezni, mert -és ezt a legnehezebb kimondani- ez (is) tesz emberré minket. A háborúk, az írásbeliség, az építészet, a társadalmi normák és struktúrák szövetébe végtelen szállal belekötve van jelen minden ember életében. Ugyanígy azt sem mondhatjuk, hogy a vallás értelmetlen lenne, hiszen tisztán látható, milyen lelki és erkölcsi igényeket elégít ki, melyek ma már talán súlytalannak tűnnek, de a világra rácsodálkozó első embereknek, őseinknek minden bizonnyal magát a túlélést jelentette az az egyébként teljesen irreális szokás, ami mentén falkáikat, napi teendőiket, gondolataikat, egyszóval mindent felépíthettek, megszervezhettek. Semmilyen valós tartalma nincs, pusztán  a lelkiismeret lecsillapítására szolgál, ezért kell(ett) annyira ragaszkodnunk hozzá, hogy zsigeri beidegződéssé, azaz szokássá váljon. Hiába fogadjuk el, hogy mindennapi babonáink, társadalmi szokásaink egy látszólag önkényes rendszer szerint működnek, muszáj hozzájuk igazodnunk, hogy működni tudjunk; ugyanez a helyzet a vallással is. Még akkor is, ha tudjuk, hogy minden istent mi teremtettünk, és bizony vannak olyan erők, amelyekkel szemben tehetetlenek vagyunk. Ugyanúgy el kell fogadnunk tehát, hogy léteziő dolog a "Soli Deo Gloria", mint hogy létező dolgok a szoli, deó és Glória is.

A filisztéria diszkrét bája

Mostan hadd mesélek arról, míly kispolgári gyönyörök érik néha az ember fiát. Habár időről-időre előfordul, hogy magam is osztom Arany életunt úri nőjének véleményét, miszerint  „Ah, kínos élet: reggel, estve öltözni és vetkezni kell!”, azért van, ami reményt ad. Mégpedig az, hogy amikor a két kikészített vállfa-az egyik nyilván beljebb, a fal felé van-közül a felém esőt leakasztom, pont rá tudom tenni a kabátomat, amit magamról pont (f)első rétegként veszek le, s e felruházott készséget a másik mögé betéve immár eme csupasz fogas kínálja fel magát nekem, hogy soron következő, második héjamat, a kapucnis pulcsit rácicomázzam a pőre vázra, majd ezt akasztom vissza a kabát elé, tudván tudva, hogy így másnap, induláskor pont ez a b(első) réteg pattan majd a kezem alá, hogy aztán a díszétől megfosztott akasztót a kabátos mögé csúsztatva már amarról arassam  le leleményem mérsékelten vízhatlan gyümölcsét. Tudom, mindez csupán a mindennapok csökött, szürke árnyalatából pislákol fel halványan, de néha ez a banális, talmi derengés is elég, hogy berobbantsa lelkem gyújtómotorját. Rend van az univerzumban.

Kálmán és Ágnes

-Mire gondolsz, édesem?
-Csak épp azon merengtem...
-Igen?
-Nos... Azon merengtem, milyen lenne egy madár, pénisz-alakú szárnyakkal.
-Hogy jut eszedbe ilyen bolondság? Pénisz-alakú szárnyak...
-Gondolj csak bele, Ágnes: hívhatnák faszolynak.. vagy brébicsnek...
-Kálmán, néha komolyan azt hiszem, hogy elment az eszed...
-Vagy pöcsölyvnek...
-...
-Ágnes!
-Igen?
-Tudod, mije lenne annak a madárnak?
-Nem tudom...
-Fasztávolsága! Fasztávja lenne neki, Ágnes!
-Olyan hülye tudsz lenni... Inkább aludjunk, jó?

Kálmán még sokáig nézte az alvó Ágnest, és azon merengett, vajon ma esti beszélgetésük elegendő indok-e arra, hogy lemészárolja álmában. Aztán arra gondolt, vajon mégis inkább vele lehet a baj? Arra jutott, mindkét feltevésre igen a válasz. Reggel elment munkába, de utána már nem ment haza. Másnap este már azon gondolkodott, hogy hiányzik neki Ági. Egyértelműen velem van a baj-gondolta. Nagyon hosszú és nehéz éjszaka volt. Reggel felhívta Ágit, találkoztak, megbeszélték a dolgot. Kálmán remélte, hogy barátok tudnak maradni. Tényleg.

Egy intim vallomás

Hány és hány könyv hátlapja, fülszövege kecsegteti az olvasót azzal, hogy az adott mű letehetetlen. Bizonyára eddig is akadtak-mivel szeretek olvasni és annyi jó könyv van-olyanok, amelyektől valóban nagy nehezen szabadultam, s két-háromültő helyemben kiolvastam-legutóbb például a Tűz és jég dala-sorozat könyvei voltak hasonlók, noha ezekkel azért többször randevúztam az elkerülhetetlen vég előtt-,mégis meggyőző erejű a tény, hogy Zolnay Vilmos: A művészetek eredete (Pokoljárás) c. művét a finisbe jutva csak akkor tudtam letenni, amikor már harmadszori melegvíz újraeresztés után-imádok kádban olvasni-alig tudtam a szövegre koncentrálni, annyira kellett hugyoznom, s nem mellesleg épp a nap folyamán hallottam a tévében, hogy valóban káros visszatartani.

Életem legjobb beruházása volt, amikor egy használtkönyv-árustól (akaratlanul lealkudva) megvettem 1000 forintért, hogy legyen mit olvasnom munkába menet. Igaz ez már több hónapja, talán fél éve is lehetett, megakadtam az olvasással, viszont az is igaz, hogy elkezdtem újraolvasni úgy, hogy még elég frissen emlékeztem a szövegre (de nem láttam világosan az összefüggéseket), amit annyira utálok, hogy talán még sose nem is tettem meg más könyvvel; elég sok van, aminek nekifutottam jópárszor, de sose jutottam egy bizonyos pontnál tovább benne, s valószínűleg nem is fogok.

A fülszöveg (és Devecseri Gábor) szerint "Más szemmel néz az ember... (az őskőkorban) telerovátkált pirosas kőre Zolnay munkájának elolvasása után, mint nézhetett előtte. Ami rejtvénynek mutatkozott a szemlélő előtt, az most napnál világosabb bizonyíték..." Ott helyben, a könyvárusnál átfutva mindezt, nem tudhattam, hogy ez valóban mennyire áll. Én nem is értem, hogy lehet, hogy nemhogy világszerte dicsőítenék ezt a könyvet és az íróját, de alig tud róla valaki is, ahogy én sem tudtam. Ilyen érdekfeszítő, izgalmas, reveláló, meggyőző és újszerű gondolatokat felvonultató és egymásba öltő, erős írást aligha olvas sűrűn az ember (én). Megőrülsz, baszki, olyan jó.

Úgyhogy most, éjjel fél négy körül, miután megírtam ezt az ajánlót/himnuszt, még nekiülök és a hátralévő százvalahány oldalt, immár a szárazon, még behabzsolom. Ha valakinek ezután szintén gusztusa támadt volna erre a talán kissé nehéz, de tartalmas különlegességre, jó étvágyat hozzá!

Halálos kimenetelű limerickek

Hallga! Mi ez? Gyermeksírás?
Csak nem a kis Dénes pityereg?
Hát senki nem foglalkozik veled?
Jól van, itt a papa, nem hagyott el téged...
Töröld meg a nózid, úgy...
Szeretnéd, hogy meséljek neked?
Hát képzeld el, hogy...

Volt egy úr, lakhelye Pécel,
Megfertőzte valaki AIDS-el.
Vagyonát elszórta, kúrákra, bogyókra,
De semmire nem ment a pénzzel.

Volt egy úr, lakhelye Idaho,
Jól összeverte egy pár tahó.
Azóta kómában fekszik a kórházban,
Javulás sajnos nem várható.

Volt egy úr, lakhelye Glasgow,
Autóba ült, s így szólt: "Let's go!"
Rálépve a fékre az jutott eszébe:
"Baszki, ez nem jó!"

Volt egy úr, lakhelye Túrkeve,
Jó gyakran eljárt ez úr keze.
Az asszony megunta, álmában leszúrta-
Vagy harmincat szúrt bele.


Na, jobb kedved lett egy kicsit?
Ugye, ugye... Nincs semmi baj...
Jól van, aludjál szépen.
Rendben, itt maradok, amíg el nem alszol.
Szép álmokat!
 


 

Csak a rend kedvéért

Jegyzem meg ugyanakkor, hogy a múltkori közértes fiaskó minden valószínűség szerint a bank lelkén szárad, amely elfelejtett értesíteni, hogy ha sokáig nem használom azt a bizonyos kártyát, akkor automatikusan deaktiválódik. Ezért nem sikerült tehát a helyes kód beütésével sem vásárolnom vele, majd miután az újat megküldték (természetesen a gyártási díjat mi álljuk), valahogy szintén nem jutott eszükbe szólni, hogy akkor még aznap kéne venni valamit a kártyával, különben letiltja magát, mindez csupán a harmadik körben derült ki, egy szemfüles ügyfélszolgálatos jóvoltából. Senkiháziak kezében van a bankszakma, azt kell hogy mondjam.

I'm going slightly mad, avagy hajóvonták találkozása tilos!

Kicsiny blogom egyre meghatározóbb tényezője lett kihagyásaim dokumentációja. Aki csak legutóbbi bejegyzéseim sekély medre mentén lépett bele eme folyóba, abban joggal merülhet fel a gondolat, hogy még épp idejében, szellemi teljesítőképességem zenitjén állt bele a sodrásba, mely ezután azonban lassan csermellyé szelídül. Nos, magam is ezen a véleményen lennék, ha nem rémlene a múltból néhány hasonlóan apályos időszak. Bár, hogy volt-e már ilyen tartósan csekély a vízhozam, arra vonatkozóan hiányosak az adatok. Ismét megtörtént, ezúttal az Auchanban. Sok dolgot is vettem, a nagy csomag WC-papírt is hurcolásztam- noha felmerült bennem, hogy mért nem csak a vásárlás végén veszem le a polcról-, nem csoda hát, hogy már elegem volt a szatyrokból. Mindazonáltal az, hogy a magammal hozott szatyrot, melyben egy övtáskában a pénztárcám (igen, a kártyákkal), a telefonom, a bérletem, egy fülhallgató valamint némi gyógyszer lapult, egyszer csak kvázi tudat alatt lerakom, hogy kis idő múlva arra eszméljek, már nincs a kezemben, korántsem nevezhető a helyzet tudatos menedzselésének. Járkáltam körbe, mint egy halhatatlan lelkét a kommercialitás oltárán feláldozó dervis, de nem volt sehol. Megkérdeztem az árufeltöltőket, majd szóltam egy biztonsági őrnek is, habár először eltévesztettem, és egy fehér inges vásárlónak magyaráztam a helyzetet; másodszorra sikerült. Miután magánnyomozásom kudarcba fulladt, végül a vevőszolgálat felé vettem az irányt, ahol megint összetalálkoztam az (igazi) őrrel, aki kérdésemre mintha pozitív szemmozgással válaszolt volna a pult felé sandítva, majd mielőtt az ott lévő hölgy még rámszólt volna, kiléptem a cuccokkal a lopásgátló kapukon, amik el is kezdtek sípolni, de végül kiderült, hogy megvan, le van adva a tatyóm, melyet egy gyors leltár, személyazonosságom igazolása, valamint a jegyzőkönyv kitöltése után ismét a magaménak tudhattam. Miután annó (dacumál) 2000-ben, egy hasonló vízállásnál szintén az övtáskámat hagytam ott a francia-spanyol határon egy vonaton, benne minden pénzemmel, az útlevelemmel, vonatjeggyel, felmerül a kérdés, vajon nem lenne-e jobb a derekamon hordani ezt az egyébként praktikus kiegészítőt, kényelmi és esztétikai fenntartásaimat félretéve. De hogy az idei Bazany-díj legkőkeményebb esélyese vagyok, az biztos.