A múlt darabkái III.- A darabkák mindig drágák
 

Annus Gábor különleges kapcsolata a kutyákkal már az egyik első osztálykiránduláson megmutatkozott, amikor büszke arccal felém fordulva szamárfület mutatott a helyi ebnek. Ezt követően 2000 körül, Horvátországban adta újabb jelét e speciális kapocsnak. Az éjszaka közepén nagy lármával a kempingbe érkező román család kitartóan csaholó kutyájának igyekezett nem kevesebb elszántsággal megmagyarázni, hogy menjen vissza a gazdáihoz. Először magyarul beszélt a folyamatosan ugató blökihez, de aztán tekintettel a kutya származására és neveltetésére, jobbnak látta, ha feleleveníti emlékeit a gimnáziumban tanult latinról. A "domus" (haza, otthon) locativusa azonban már kifogott rajta, ezért azt Pál Gábortól kérdezte meg, aki-jól hallhattam, hisz mellettem feküdt-már nem állta meg nevetés nélkül a választ, noha az ő kedvét mindig beárnyékolta, ha rendezetlen körülmények között, a szabad ég alatt próbálta meg álomra hajtani a fejét, ezúttal ráadásul sikertelenül. A budai hegyekben aztán ismét a metakommunikáció eszközeihez tért vissza barátunk, amikor egy látszólag a gazdája nélkül arra kóborló állatnak mutogatta bőszen a középső ujját, mintegy a fajok közötti egyezményes jelrendszer egy nyíltan offenzív elemeként, majd amikor hirtelen előtűnt a tulajdonos, kezét visszakapva, a helyzetet mentendő csak ennyit mondott a nőnek: " Jajj, de aranyos..." Ha a gazdi el is mulasztotta volna a mozdulatot, nyersolajra dobott gyufát idézően fellángoló nevetésünk akkor is elárulta Nusi turpisságát. Bár Gábor azóta komoly, hivatali felelősséggel birkózó ember lett, még mindig ott van benne ez a csintalan gyermek, aki bármikor kapható a mókára, ha munkahelyi teendői éppen úgy engedik.