Ez a nap is eljött...

Túltelítődtem hírességekből, csak indokolt esetben írok már róluk, bár kétségtelen, hogy abban pl. van némi pikantéria, ha az ember egyik nap Deutsch (ex Für) Tamást, másnap meg Bajnai Gordont vetkőzteti; ezt az élményt az sem tudja elrontani, hogy mind a cipőboltban, mind a barkácsáruházban eladónak néznek, ha munka után betérek vásárolni. Említést érdemel továbbá, hogy Lothar Matthaus is nálunk járt, miután úgy hallom kilátásba helyezte, hogy ismét elvállalná a szövetségi kapitányi posztot.

Forza Milan

Ha jól emlékszem a Batthyány-téren voltunk, a HÉV-megállóban ült egy lány, Szabi megkérdezte, szerintem ki lehet a kedvenc írója. Ránéztem, gondolkodnom se kellett, egyből azt válaszoltam, hogy Kundera lesz. Odamentünk, megkérdeztük: "Hát igazából nincs kedvencem, de Kunderát például nagyon szeretem..." És ekkor rám tört az érzés, hogy én esetleg még mutathatok újat a világnak, de a világ számomra már semmi újat nem tartogat, mindent láttam már, átlátszó az egész. Nagyon kiábrándító volt, és amellett, hogy Kunderát mindig is valami trendi entellektüel faszkodásnak tartottam, ez is hozzájárult ahhoz, hogy ellenérzéssel viseltessek a szerző iránt. 

És mégis, most, mikor életemben először olvasom, arra gondolok, hogy cseh nyelven is, mely eddig számomra csupán kozmetikai termékek, kekszek hátuljának vagy porszívók használati utasításainak tohonya nyelve volt, ím lehet olyan szöveget alkotni, mely egyszerre pragmatikusan következetes és költőien emelkedett, gondolatébresztő és érdekes. Meg mókás dolog látni az őszinte megrökönyödést a barátaim arcán, mikor elmondom nekik, hogy Kunderát olvasok.