20. század eleji híres magyar költő fiókban maradt, nemrég felfedezett közhelyei az elmúlásról

Éltem még a kezemben tartom
De közben lassan meglepett az alkony
Lepihenek hát, elrakom szekrénybe
S talán lesz még, ki elővegye, megnézze

Éltem még a kezemben tartom
De már látom, várnak a túlsó parton
Nem szólok senkinek, csak készülök az útra
Kényelmesen fekszem, szemeim lecsukva

Éltem még a kezemben tartom
De a derengés, mely beragyogja arcom
Nem a nap sugára, nem az élet fénye
Sápadt mezők hívó, táncoló lidérce

Éltem még a kezemben tartom
De ha elmegyek, nem lesz, ki visszatartson
Révésznek nem adok, evezek én magam
S ha nem érek partot, maradok parttalan

                                                             1922.

Kézfogás Ray Bradburyvel (és a fordítókkal)

Csak álltam és néztem az olajoshalak aranyló ködén keresztül zúgó angyalok susogását. Az áradás abbamaradt, s a partot elborították a világító béranyák. "Diftongus ment a picsádba"- hallottam Isten suttogó hangját. "És te csak állsz és nézed a valagadat." Hosszúra nyúlt könny-fonalak öntözték a hideg júniusi napfényt. Vallatóbokrok keltek életre mindenütt a parkban, és a nyomozók félrehajtott fejjel figyelték a lábnyomokat, amiket szépreményű félistenek hagytak hátra. Nyaralók kórusa zümmögött a betonszínű levegőben, s a teremtés egy pillanatra saját magába dőlt. 

Évek hosszú sora alatt sem felejtettem el ezt a pillanatot. Életfoszlányok bomlottak szét és álltak össze szemem előtt pillanatok alatt, és a vég már nem is volt olyan félelmetes, mint azelőtt. Félénken oldalra fordultam, és a díványon keresztül suttogtam a világba: "Élek."

Kontinuum

Morózus videó-tapír nyöszörgött a csöndben. Félelmeit én is láttam, s körülöttem hajhálóként rezgett az alkonyat. Fekete parádét gyújtottam be gombnyomással, és a fotel elindult a világűrbe. Az élet dinoszauruszként döglődött mögöttem, a nyelvemen évezredek óta elhallgatott szavak porladtak. Disszidáltam a mindenségbe, a végcél és a végzet ismeretlen előttem. Szkafanderemben magammal hoztam életem morzsáit, s a félelem apró bogarainak távoli emlékét, melyek ezeket a morzsákat ették. A jelen kitágult, minden oldala 3x3 dimenziósra nyúlt. Egybeolvadt a jövővel, csak a múltat hagyta el. Szemérmetlen tekintettel vizslattam ezt az új valóságot, és bokám messzebb volt a fejem búbjától, mint a születésem attól a pillanattól, amikor az előbb bekapcsoltam a rakétákat. Az addigi életem lezárult, állandó, kiismerhetetlen univerzum nyílt ki előttem. Statikus elmével utaztam fotelemben a kozmoszon keresztül, a szemeim láttak, pedig nem tudom, néztek-e egyáltalán.