A filisztéria diszkrét bája

Mostan hadd mesélek arról, míly kispolgári gyönyörök érik néha az ember fiát. Habár időről-időre előfordul, hogy magam is osztom Arany életunt úri nőjének véleményét, miszerint  „Ah, kínos élet: reggel, estve öltözni és vetkezni kell!”, azért van, ami reményt ad. Mégpedig az, hogy amikor a két kikészített vállfa-az egyik nyilván beljebb, a fal felé van-közül a felém esőt leakasztom, pont rá tudom tenni a kabátomat, amit magamról pont (f)első rétegként veszek le, s e felruházott készséget a másik mögé betéve immár eme csupasz fogas kínálja fel magát nekem, hogy soron következő, második héjamat, a kapucnis pulcsit rácicomázzam a pőre vázra, majd ezt akasztom vissza a kabát elé, tudván tudva, hogy így másnap, induláskor pont ez a b(első) réteg pattan majd a kezem alá, hogy aztán a díszétől megfosztott akasztót a kabátos mögé csúsztatva már amarról arassam  le leleményem mérsékelten vízhatlan gyümölcsét. Tudom, mindez csupán a mindennapok csökött, szürke árnyalatából pislákol fel halványan, de néha ez a banális, talmi derengés is elég, hogy berobbantsa lelkem gyújtómotorját. Rend van az univerzumban.

I'm going slightly mad, avagy hajóvonták találkozása tilos!

Kicsiny blogom egyre meghatározóbb tényezője lett kihagyásaim dokumentációja. Aki csak legutóbbi bejegyzéseim sekély medre mentén lépett bele eme folyóba, abban joggal merülhet fel a gondolat, hogy még épp idejében, szellemi teljesítőképességem zenitjén állt bele a sodrásba, mely ezután azonban lassan csermellyé szelídül. Nos, magam is ezen a véleményen lennék, ha nem rémlene a múltból néhány hasonlóan apályos időszak. Bár, hogy volt-e már ilyen tartósan csekély a vízhozam, arra vonatkozóan hiányosak az adatok. Ismét megtörtént, ezúttal az Auchanban. Sok dolgot is vettem, a nagy csomag WC-papírt is hurcolásztam- noha felmerült bennem, hogy mért nem csak a vásárlás végén veszem le a polcról-, nem csoda hát, hogy már elegem volt a szatyrokból. Mindazonáltal az, hogy a magammal hozott szatyrot, melyben egy övtáskában a pénztárcám (igen, a kártyákkal), a telefonom, a bérletem, egy fülhallgató valamint némi gyógyszer lapult, egyszer csak kvázi tudat alatt lerakom, hogy kis idő múlva arra eszméljek, már nincs a kezemben, korántsem nevezhető a helyzet tudatos menedzselésének. Járkáltam körbe, mint egy halhatatlan lelkét a kommercialitás oltárán feláldozó dervis, de nem volt sehol. Megkérdeztem az árufeltöltőket, majd szóltam egy biztonsági őrnek is, habár először eltévesztettem, és egy fehér inges vásárlónak magyaráztam a helyzetet; másodszorra sikerült. Miután magánnyomozásom kudarcba fulladt, végül a vevőszolgálat felé vettem az irányt, ahol megint összetalálkoztam az (igazi) őrrel, aki kérdésemre mintha pozitív szemmozgással válaszolt volna a pult felé sandítva, majd mielőtt az ott lévő hölgy még rámszólt volna, kiléptem a cuccokkal a lopásgátló kapukon, amik el is kezdtek sípolni, de végül kiderült, hogy megvan, le van adva a tatyóm, melyet egy gyors leltár, személyazonosságom igazolása, valamint a jegyzőkönyv kitöltése után ismét a magaménak tudhattam. Miután annó (dacumál) 2000-ben, egy hasonló vízállásnál szintén az övtáskámat hagytam ott a francia-spanyol határon egy vonaton, benne minden pénzemmel, az útlevelemmel, vonatjeggyel, felmerül a kérdés, vajon nem lenne-e jobb a derekamon hordani ezt az egyébként praktikus kiegészítőt, kényelmi és esztétikai fenntartásaimat félretéve. De hogy az idei Bazany-díj legkőkeményebb esélyese vagyok, az biztos.

Fluffer's not dead

Én: Can I eat your pancakes?

Pál: No, you can't.

Én: Can I play with madness?

Pál: Yes, you can.

Remélem, hamarosan belejövök újra, addig is hallgassunk zenét.

Forza Milan

Ha jól emlékszem a Batthyány-téren voltunk, a HÉV-megállóban ült egy lány, Szabi megkérdezte, szerintem ki lehet a kedvenc írója. Ránéztem, gondolkodnom se kellett, egyből azt válaszoltam, hogy Kundera lesz. Odamentünk, megkérdeztük: "Hát igazából nincs kedvencem, de Kunderát például nagyon szeretem..." És ekkor rám tört az érzés, hogy én esetleg még mutathatok újat a világnak, de a világ számomra már semmi újat nem tartogat, mindent láttam már, átlátszó az egész. Nagyon kiábrándító volt, és amellett, hogy Kunderát mindig is valami trendi entellektüel faszkodásnak tartottam, ez is hozzájárult ahhoz, hogy ellenérzéssel viseltessek a szerző iránt. 

És mégis, most, mikor életemben először olvasom, arra gondolok, hogy cseh nyelven is, mely eddig számomra csupán kozmetikai termékek, kekszek hátuljának vagy porszívók használati utasításainak tohonya nyelve volt, ím lehet olyan szöveget alkotni, mely egyszerre pragmatikusan következetes és költőien emelkedett, gondolatébresztő és érdekes. Meg mókás dolog látni az őszinte megrökönyödést a barátaim arcán, mikor elmondom nekik, hogy Kunderát olvasok.

Fatikus funkció

Valami nyereményt, gondolom, ingyen piát ajánlott fel anno (dazumal) a DJ annak, aki megmondja, melyik szám kezdődik úgy, hogy "I get no time". Misi rögtön odalépett a helyes válasszal, egyúttal ki is javítva a felkészületlen lemezlovast, hogy a Chumbawamba slágerének szóban forgó sora valójában "I get knocked down"; mindazonáltal járt a beígért jutalom. Mindezt csak azért mondom el, mert ez a fals egykori mondat a maga tökéletlenségében is rezonál valamelyest a mostani helyzetemre: már egy hete folyik a képzés, melynek végén remélhetőleg munkába állhatok, így kevés időm marad a kis Dénesre, azaz a blogra. A bejegyzés folytatásában, az eddig leírtakon túl egy füst alatt exuzálom magam (most), amiért kénytelen vagyok  tudósítani az olvasóközönséget a további posztok várható ritkulásáról, valamint kifejezem abbéli reményemet, hogy, ha nem is a megszokott gyakorisággal, de folytatni fogom mindazt a mókás, megdöbbentő és elgondolkodtató sziporkázást, amire az utóbbi időkben oly szép számmal voltak kíváncsiak azok, akik valamilyen módon tudomást szereztek erről az eldugott, vad kis lugasról az infosztráda mellett, bármit jelentsen is ez.

Recently

Kaptam olyan (baráti) visszajelzést, mely szerint egynéhány bejegyzésem modorosra, mesterkéltre sikerált. Ezt egyrészt bóknak veszem, hiszen mint említettem vonzódom a dagályos, szabatos, nehézkes, terebélyes, udvarias, körmondatos, komótos, túlstilizált, talmin csengő mondatfűzéshez; rendkívül szórakoztatónak találom. Másrészt megfontolandó, hogy gondolnom kell azokra is, akik ezeket a bejegyzéseket olvassák (vagy pont, hogy nem). Ők talán azt hihetik, hogy éppen a közönség igényeit igyekszem kielégíteni, amikor így fogalmazok, holott valójában csak a kedvemet töltöm, a magam örömét keresem ezekben a frázisokban, strófákban, stancákban. Hogy valójában ki vagyok én, vagyok-e én, van-e én, az más kérdés. Nem is mennék most bele, elég az hozzá, hogy ilyen egy fonák alak vagyok. Egyszerűen nem tudom komolyan venni sem a világot, sem magamat. Eleve ironikusan, hátsó szándékkal, másodkézből gondolkozom, íráskor meg pláne, ez adhat némelykor sajátos bukét a posztoknak. Persze ez hasznosnak bizonyulhat napjaink mémektől hemzsegő, szubkontextusokkal tűzdelt, utalásokkal, belső poénokkal gazdagon fűszerezett pszeudo-mashup világában, de én úgy látszik pont fordítva működöm, zsigerből ironizálok, ha pedig szándékosan, az már az irónia iróniája, most aztán döntse el mindenki, mikor hány méter az asztalon. Szóval nem könnyű az életem, de talán itt-ott sikerül rávilágítanom egy-egy részletére. Persze azt, hogy nem könnyű, ironikusan gondoltam, de közben meg tényleg így van, noha. Ugye? Hát, igen.

Amúgy ma is voltam a fogorvosnál. Egy kicsit ingerültebbek voltak, mint múltkor, az asszisztens elgörbített pár fogvájót, amiért megjegyzéseket kapott, viszont a röntgennél nagyon udvarias volt velem. Még egyszer fel kell keresnem őket egy végső tömésre, a tartósabbat választom az ingyenes helyett.

És megnéztem a Blue Valentine c. filmet. Tökéletes

Harry Potter kalandjait csak az RTL Klub hétvégi műsorsávjában követtem, de ott tetszettek a filmek. Most viszont, J.K. Rowling első felnőtt témájú könyvét olvasva kijelentem a blogomat olvasó irdatlan embermasszának, hogy jó írónak tartom Frau Rowlingot. Miközben kibomlik előttem az angol kisvárosi disztópia-valóság, azon tanakodom, tudok-e rokonszenvezni valamelyik szereplővel, és annak ellenére, hogy nem tudok még csak határozatlan igennel sem felelni a kérdésre, működik a dolog. Néha magam is narrálom a saját kis tyúkszaros életemet a könyv mentén, mintha attól nagyobb jelentőséget kapna. Persze csak pillanatokra és teljesen tudatosan villantom fel magamban ezeket a képeket, azért nem vagyok ennyire elkeseredve... Illetve morfondírozok, hogy ha ennyire ismerősen köszönnek rám a könyv lapjairól a mindennapok kicsinyes vágyai és mozgatórugói, vajon hogy lehet, hogy a való életben az emberek nem tudják azokat így maguk elé rajzolni, hogy eligazodhassanak rajta, mint térpéken. "Eképp az  öntudat belőlünk mint gyávát csinál..."-mondja a bárd (Úgy imádok sznob és modoros lenni! Ez talán bűn?!). Poszteleji öniróniámra visszatérve megjegyzem, szándékosan maradok egyenlőre ennyire obskúrus, addig nem promótálom parányi nexus-pontomat a világhálón, míg bele nem tanulok a blogkészítés rejtelmeibe. Kritikát, észrevételt persze jó szívvel fogadok, és némasági fogadalmam sem terjed ki az olvasóra, aki, ha úgy tetszik neki, bátran mesélhet próbálkozásaimról az arra érdemeseknek, hogy együtt bábáskodjunk e kis jövevény felett, akit jobb híján most nevezzünk Dénesnek.