Egy intim vallomás

Hány és hány könyv hátlapja, fülszövege kecsegteti az olvasót azzal, hogy az adott mű letehetetlen. Bizonyára eddig is akadtak-mivel szeretek olvasni és annyi jó könyv van-olyanok, amelyektől valóban nagy nehezen szabadultam, s két-háromültő helyemben kiolvastam-legutóbb például a Tűz és jég dala-sorozat könyvei voltak hasonlók, noha ezekkel azért többször randevúztam az elkerülhetetlen vég előtt-,mégis meggyőző erejű a tény, hogy Zolnay Vilmos: A művészetek eredete (Pokoljárás) c. művét a finisbe jutva csak akkor tudtam letenni, amikor már harmadszori melegvíz újraeresztés után-imádok kádban olvasni-alig tudtam a szövegre koncentrálni, annyira kellett hugyoznom, s nem mellesleg épp a nap folyamán hallottam a tévében, hogy valóban káros visszatartani.

Életem legjobb beruházása volt, amikor egy használtkönyv-árustól (akaratlanul lealkudva) megvettem 1000 forintért, hogy legyen mit olvasnom munkába menet. Igaz ez már több hónapja, talán fél éve is lehetett, megakadtam az olvasással, viszont az is igaz, hogy elkezdtem újraolvasni úgy, hogy még elég frissen emlékeztem a szövegre (de nem láttam világosan az összefüggéseket), amit annyira utálok, hogy talán még sose nem is tettem meg más könyvvel; elég sok van, aminek nekifutottam jópárszor, de sose jutottam egy bizonyos pontnál tovább benne, s valószínűleg nem is fogok.

A fülszöveg (és Devecseri Gábor) szerint "Más szemmel néz az ember... (az őskőkorban) telerovátkált pirosas kőre Zolnay munkájának elolvasása után, mint nézhetett előtte. Ami rejtvénynek mutatkozott a szemlélő előtt, az most napnál világosabb bizonyíték..." Ott helyben, a könyvárusnál átfutva mindezt, nem tudhattam, hogy ez valóban mennyire áll. Én nem is értem, hogy lehet, hogy nemhogy világszerte dicsőítenék ezt a könyvet és az íróját, de alig tud róla valaki is, ahogy én sem tudtam. Ilyen érdekfeszítő, izgalmas, reveláló, meggyőző és újszerű gondolatokat felvonultató és egymásba öltő, erős írást aligha olvas sűrűn az ember (én). Megőrülsz, baszki, olyan jó.

Úgyhogy most, éjjel fél négy körül, miután megírtam ezt az ajánlót/himnuszt, még nekiülök és a hátralévő százvalahány oldalt, immár a szárazon, még behabzsolom. Ha valakinek ezután szintén gusztusa támadt volna erre a talán kissé nehéz, de tartalmas különlegességre, jó étvágyat hozzá!

Forza Milan

Ha jól emlékszem a Batthyány-téren voltunk, a HÉV-megállóban ült egy lány, Szabi megkérdezte, szerintem ki lehet a kedvenc írója. Ránéztem, gondolkodnom se kellett, egyből azt válaszoltam, hogy Kundera lesz. Odamentünk, megkérdeztük: "Hát igazából nincs kedvencem, de Kunderát például nagyon szeretem..." És ekkor rám tört az érzés, hogy én esetleg még mutathatok újat a világnak, de a világ számomra már semmi újat nem tartogat, mindent láttam már, átlátszó az egész. Nagyon kiábrándító volt, és amellett, hogy Kunderát mindig is valami trendi entellektüel faszkodásnak tartottam, ez is hozzájárult ahhoz, hogy ellenérzéssel viseltessek a szerző iránt. 

És mégis, most, mikor életemben először olvasom, arra gondolok, hogy cseh nyelven is, mely eddig számomra csupán kozmetikai termékek, kekszek hátuljának vagy porszívók használati utasításainak tohonya nyelve volt, ím lehet olyan szöveget alkotni, mely egyszerre pragmatikusan következetes és költőien emelkedett, gondolatébresztő és érdekes. Meg mókás dolog látni az őszinte megrökönyödést a barátaim arcán, mikor elmondom nekik, hogy Kunderát olvasok.

Irodalmi ajánló

Dr. Schatzkugel Ferenccel beszélgettünk új könyvének megjelenése alkalmából.

-A könyv címe Az uborkák bátorsága. Miről szól?

-Az uborkák... az uborkák...

-Miért éppen ezt a témát választotta, hogyan jött az ötlet?

-Ubi... Ubika, ubika...

-Nyilván az is fontos volt önnek, hogy ebben a témában még senki nem írt hasonlót, pláne nem ilyen terjedelemben.

-Kérek ubit, uborkát kérek... uborka...

-Mit gondol, hogyan fogadják majd az olvasók ezt a meglehetősen újszerű, formabontó művet?

-Csemege ubi, hol az ubi? Ubi! Ubika??

-Tervezi, hogy újabb kötettel áll elő a közeljövőben, esetleg pihen egy kicsit?

-.........................

-Gratulálok a könyvhöz és köszönöm az interjút!

Lomtalanítás van a mi utcánkba', a cigányok ilyenkor letáboroznak a kapuk elé, hogy segítsenek a lakóknak cipekedni. Tegnap azonban még ennél is többet tettek. Még ki se léptem, már látom, hogy ezerrel rongyolnak valahova, kiáltoznak. Nézem, mi van, a szomszéd lépcsőház előtt már egész pofás kis tűz lobog, de pillanatok alatt eloltják a testvérek. Amennyire ki tudom venni, valaki kidobott egy csikket az ablakon, az lobbantotta be a lehordott lomokat.  Ahogy egykor Csikaló, a botcsinálta prímás a hegedűjével Thököly Imre kurucfejedelmet a labanctól*, úgy mentették meg a lépcsőházat most a tesók pokrócokkal, meg ami a kezük ügyébe került. Jó, nem úgy, de ez jutott eszembe. Mindegy, a lényeg, hogy nem égett le a tömb.

*Móra Ferenc: Furfangos Cintula c. könyvében olvasható a történet. Tudom, hogy mindenkinek tele a töke Mórával, de ez a könyv tényleg jó, gyermekkoromban sokat forgattam.

Bár tegnap sem tetszettek feltétlenül, ma mégis így kiáltok fel magamban s a világhálón egyaránt: Úristen, a ma hajnali Bradbury-novellák milyen rosszak voltak. Átlátszók, közhelyesek. Gottimhimmel. Aki jót akar magának, Jeffrey Eugenides Öngyilkos Szüzek c. könyvét olvassa.

Harry Potter kalandjait csak az RTL Klub hétvégi műsorsávjában követtem, de ott tetszettek a filmek. Most viszont, J.K. Rowling első felnőtt témájú könyvét olvasva kijelentem a blogomat olvasó irdatlan embermasszának, hogy jó írónak tartom Frau Rowlingot. Miközben kibomlik előttem az angol kisvárosi disztópia-valóság, azon tanakodom, tudok-e rokonszenvezni valamelyik szereplővel, és annak ellenére, hogy nem tudok még csak határozatlan igennel sem felelni a kérdésre, működik a dolog. Néha magam is narrálom a saját kis tyúkszaros életemet a könyv mentén, mintha attól nagyobb jelentőséget kapna. Persze csak pillanatokra és teljesen tudatosan villantom fel magamban ezeket a képeket, azért nem vagyok ennyire elkeseredve... Illetve morfondírozok, hogy ha ennyire ismerősen köszönnek rám a könyv lapjairól a mindennapok kicsinyes vágyai és mozgatórugói, vajon hogy lehet, hogy a való életben az emberek nem tudják azokat így maguk elé rajzolni, hogy eligazodhassanak rajta, mint térpéken. "Eképp az  öntudat belőlünk mint gyávát csinál..."-mondja a bárd (Úgy imádok sznob és modoros lenni! Ez talán bűn?!). Poszteleji öniróniámra visszatérve megjegyzem, szándékosan maradok egyenlőre ennyire obskúrus, addig nem promótálom parányi nexus-pontomat a világhálón, míg bele nem tanulok a blogkészítés rejtelmeibe. Kritikát, észrevételt persze jó szívvel fogadok, és némasági fogadalmam sem terjed ki az olvasóra, aki, ha úgy tetszik neki, bátran mesélhet próbálkozásaimról az arra érdemeseknek, hogy együtt bábáskodjunk e kis jövevény felett, akit jobb híján most nevezzünk Dénesnek.