1.

Heinrich, a vezér háttal az ablak melletti falnak dőlt. A reluxák közt átszűrődő fény csak a körvonalát rajzolta meg, a figyelmemet pedig a csóvákban kavargó por kötötte le. Néhányan még suttogtak egymás közt, de mindenki Heinrichet nézte. "Meg kell várnunk, míg elalszanak. Éjjel fél kettőkor találkozó itt, a párok megkapják a címeket, fél négyre végeztek, négyre már mindenki otthon van, világos?" Senki sem szólalt meg. "A párok... Zdenek legyen Agyfasszal, de ne baromkodjatok, koncentráljatok a feladatra, rendben?" Zdenek, a cseh meg Agyfasz állandóan vitatkoztak, sztoriztak, röhögtek valamin. "Béci bácsi és Magdika, Kari és Démon. Whiplash velem jön." Magdika is férfi volt persze, méghozzá jó nagy darab, Démon meg nyeszlett, de valahogy vészjósló. A nyolcadik ember lebetegedett, így Heinrichnek is jönnie kellett. "Mindenki vegyen el egy dobozt, nézze meg, működik-e, aztán viszlát fél kettőkor." A dobozok egymásra pakolva álltak az asztalon. Mind Phillips volt. Kibontottuk a őket, és párszor ki-be kapcsoltuk a gépeket. Az enyém langyosan simult a tenyerembe. Még fél három sincs, és majd csak hajnalban indul a móka. Nem mentem haza, a városban sétálgattam, közben egyre azon járt az eszem, amit éjjel csinálunk majd. Már nem volt visszaút, de fel se merült bennem, hogy visszakozzak. Meg akartam csinálni. És mindannyian meg akartuk csinálni. Mindegyikünk a magáévá tette Heinrich őrült látomását. Törvényes? Nem. Szükséges? De még mennyire, hogy az!

Mire eljön a reggel, néhány emberrel kevesebb lesz majd ebben a városban, akinek szőr áll ki az orrából meg a füléből.

Mit, mondhatnék, annyit hallottam az elmúlt pár napban a Dalt, hogy Alex homlokon csókolt a szakállas fejivel....

Kedvesem

Az én kedvesem egy olyan lány, akit
Egyszer ketten meggyaláztak, és
Magán kívül került be egy
Szobába az intenzíven terhesen
Az én kedvesem

Az én kedvesem egy olyan lány, akit
Háromszor ítéltek el, pedig
Nem akart ő rosszat, csupán
Azt, hogy neki pár órára jobb legyen
Az én kedvesem

Az én kedvesem egy olyan lány, aki
Két hete van szabadlábon, és
Szállást keres Pesten, mert ő
Nem marad a nagynénjénél Szentesen
Az én kedvesem

Az én kedvesem egy olyan lány, akit
Sosem látok többé, mivel
Nem volt ott az állomáson, csak
Szertefoszlott útközben szép csendesen
Az én kedvesem

(A történet szereplői kitalált alakok, bármilyen egyezés a valósággal csupán a véletlen műve)

Imagine

Egy (két, há, négy) decens, intelligens, átlagosan kulturált fiatalember előtt vajon tényleg csak két út áll, ha szombat este kedve támad táncolni egy kicsit? Választhatja a retródiszkót a 06708090-es évek slágereivel, a Billie Jeannel meg a latin fosfiestával, a 40-en túli desperate housewives körül sunnyogó szerencsétlenekkel és külföldiekkel, kondibajnok+bukszákkal, seggrázó kiskorúakkal, folyamatosan pofázó DJ-vel, minden szám után reménykedve és csalódva, hogy hátha most már valami jó jön, de nem, megint a Haffanana...
Vagy mehet trendi helyre, belőtt hajú, design-keretes szemüveges, hipster-, esetleg öltönyös, divatos yuppiefiúk meg zombiarcú, pohárral ácsorgó, máshogyan dekoratív lányok közé, akik annyira kúlok, hogy  hagyományos zenét még véletlenül sem hallgatnak, csak azt a kategorizálhatatlan, minősíthetetlen minimálszart, amit egyszerre két művészlélek nyomat átszellemült arccal a pult mögül, noha egy gyerekszintetizátor demója meg egy régi kvarcjáték ugyanilyen forradalmi, útkereső és tabudöntögető zenei minőséget képes előállítani, és hitetlen, kényszeredett mosollyal figyelheti a feketéket, akik körben állva a klipekben meg filmekben látott lépéseket igyekeznek reprodukálni, de olyan szarul, hogy tragikus hősünk simán le tudná táncolni őket, ha bármilyen, zenére hasonlító ritmuskombinációt elcsípne, sőt még így is, de méltóságon alulinak érzi, hogy igazán megmozduljon, persze néhányszor megpróbálja, de le is áll pár mozdulat után, mert minden eddigi tudása, etikai, kulturális, morális érzéke szemben áll az aktuális abszurd valósággal. Ezek az opciók, ha csak úgy spontán, beszélgetés után még szórakozna kicsit Budapesten. Persze, van egy csomó hely, lehetne tervezni, és esetleg hatalmas, nem evilági mázlival kifogni valami jót, ahonnan még haza is lehet menni valamelyik éccakai járattal, ami mindegyikünk ízlésének megfelel egy-két óra erejéig, akkor, amikor amúgy is mindenki ráér találkozni és még van kedve maradni kvaterkálás után is..? Ezt mondja A Szív, de rögtön a mondat végére is biggyeszt egy kérdőjelet. Mert szégyenli magát Az Agy előtt, amiért egy dobbanás erejéig reménykedni mert a kijelentő módban. És mégis...  Valahol léteznie kell egy helynek, egy legkisebb közös többszörösnek, ami mentén pár barát, ha egy-egy hétvégén összejön gyönyörű székesfővárosunkban egy italra és némi csevejre, még bulizhat pár órát, majdnem úgy, mint régen.
Én megtalálom ezt a helyet. Talán azt mondod, álmodozó vagyok, de nem én vagyok az egyetlen. Csak képzeld el...

Azt álmodtam, hogy találkoztam egy galileaival. Egy fölöttébb csodálatos férfival, nagyon ritkán látni ilyet, kísérteties, űzött pillantása volt.

Valójában valami osztálykirándulás-félén voltunk, és a Type O Negative-tól énekeltem a My Girfriend's Girlfriend-et, valami lány is velem énekelte, a refrén végén az ujjunkat is feltartottunk, mint Peter Steele a klipben. Aztán Jimmy Sommerville-t kezdtem utánozni, a hangját meg a mozdulatait, és asszem a To Love Somebody-t toltam tőle. Ez többeknek tetszett, úgy rémlik. Nyugtalanító.

Más térben és más időben, egy másik világban, egy másik gyermek útjára indul...

A tűz

Gyenge voltam, hogy a vénembert is veszni hagyjam, pedig megérdemelte volna a halált. Megbeszéltem hát a nevében egy találkát lent a mólóknál, az egyik kis csehóba egy ivócimborájával, aztán neki is elmondtam, hogy valami fontosat akar vele megbeszélni Grod. Mikor meggyőződtem, hogy elhagyta a bordélyt, sorra meggyújtottam az előre elkészített tűzfészkeket. Az őröknek jó estéjük volt, dupla adag borhoz és szajhához jutottak aznap éjjel, hála nekem. Nem is nagyon voltak maguknál, ahogy a lángok egyre magasabbra csaptak a ház oldalán. A bentiek persze hamarabb észrevették, sikoltozva rohantak az ajtókhoz- hiába. Mindet bereteszeltem és eltorlaszoltam amivel csak tudtam. A földszinti ablakok zárjai is mind elmarjultak. 

Az fenti szobákba már nem tudtam bejutni, de nem is nagyon érdekelt; úgy voltam vele, aki megússza pár törött csonttal, hadd menjen. Az utca közepéről néztem, ahogy egyszerre életre kelt az épület: egyetlen nagy, jajveszékelő, füstölgő lénnyé változott. Éreztem a lángok melegét az arcomon, kormos voltam, de nem tudta senki, hogy már azelőtt bepiszkolódtam, mielőtt  kitört volna a riadalom. Mintha a testem is égett volna, belülről. Így is volt. Egyetlen hang nélkül, meredten bámultam a tomboló káoszt, hagytam, hogy a lelkemben is kitombolja magát a tűzvihar. Valaki elkapott, odébb vitt, rázott és az arcomba kiabált, de miután látta, hogy semmi foganatja, inkább ő is rohant megfékezni a tüzet. Persze hiábavaló volt az igyekezet, aznap éjjel a főutca nagy része leégett. Végignéztem. Lángoltam én is, de ahogy reggelre alábbhagytak a lángok a bordélyház maradványain, és füstölgő üszkök maradtak csak, mint valami halott tengeri szörnyeteg csontjai, a lelkemben is csillapodott a tűz, átadva helyét az izzó parázsnak. Megnyugodtam.

Apám soha nem látott többé. Én láttam őt, futni vissza a lármára, de elbújtam. Nem volt több dolgom vele. Nem tudom, azt hitte-e, meghaltam, nem tudom, mit szólhatott, mikor a városőrség kihirdette, hogy gyújtogató műve volt a borzalom, és nem tudom vajon eszükbe jutott-e Groddal, mi is lehetett az a fontos dolog, amiért mindkettejüknek abban az ivóban volt dolga. Lehet, hogy az alkohol addigra már levette róla a töprengés terhét. Elhagytam a várost.

Ma  megvolt Yonderboi és Fesztbaum Béla. Ebben a sorrendben.
RB novellái is visszaugrottak a korábbi szintre.
Ez meg minden idők egyik legjobb klipje:                      

(Lehet, hogy Bono otherwise egy fasz, de Zenegyepűn kündük, az biztos.)

Bár tegnap sem tetszettek feltétlenül, ma mégis így kiáltok fel magamban s a világhálón egyaránt: Úristen, a ma hajnali Bradbury-novellák milyen rosszak voltak. Átlátszók, közhelyesek. Gottimhimmel. Aki jót akar magának, Jeffrey Eugenides Öngyilkos Szüzek c. könyvét olvassa.

Kézfogás Ray Bradburyvel (és a fordítókkal)

Csak álltam és néztem az olajoshalak aranyló ködén keresztül zúgó angyalok susogását. Az áradás abbamaradt, s a partot elborították a világító béranyák. "Diftongus ment a picsádba"- hallottam Isten suttogó hangját. "És te csak állsz és nézed a valagadat." Hosszúra nyúlt könny-fonalak öntözték a hideg júniusi napfényt. Vallatóbokrok keltek életre mindenütt a parkban, és a nyomozók félrehajtott fejjel figyelték a lábnyomokat, amiket szépreményű félistenek hagytak hátra. Nyaralók kórusa zümmögött a betonszínű levegőben, s a teremtés egy pillanatra saját magába dőlt. 

Évek hosszú sora alatt sem felejtettem el ezt a pillanatot. Életfoszlányok bomlottak szét és álltak össze szemem előtt pillanatok alatt, és a vég már nem is volt olyan félelmetes, mint azelőtt. Félénken oldalra fordultam, és a díványon keresztül suttogtam a világba: "Élek."

Kontinuum

Morózus videó-tapír nyöszörgött a csöndben. Félelmeit én is láttam, s körülöttem hajhálóként rezgett az alkonyat. Fekete parádét gyújtottam be gombnyomással, és a fotel elindult a világűrbe. Az élet dinoszauruszként döglődött mögöttem, a nyelvemen évezredek óta elhallgatott szavak porladtak. Disszidáltam a mindenségbe, a végcél és a végzet ismeretlen előttem. Szkafanderemben magammal hoztam életem morzsáit, s a félelem apró bogarainak távoli emlékét, melyek ezeket a morzsákat ették. A jelen kitágult, minden oldala 3x3 dimenziósra nyúlt. Egybeolvadt a jövővel, csak a múltat hagyta el. Szemérmetlen tekintettel vizslattam ezt az új valóságot, és bokám messzebb volt a fejem búbjától, mint a születésem attól a pillanattól, amikor az előbb bekapcsoltam a rakétákat. Az addigi életem lezárult, állandó, kiismerhetetlen univerzum nyílt ki előttem. Statikus elmével utaztam fotelemben a kozmoszon keresztül, a szemeim láttak, pedig nem tudom, néztek-e egyáltalán.