Halálos kimenetelű limerickek

Hallga! Mi ez? Gyermeksírás?
Csak nem a kis Dénes pityereg?
Hát senki nem foglalkozik veled?
Jól van, itt a papa, nem hagyott el téged...
Töröld meg a nózid, úgy...
Szeretnéd, hogy meséljek neked?
Hát képzeld el, hogy...

Volt egy úr, lakhelye Pécel,
Megfertőzte valaki AIDS-el.
Vagyonát elszórta, kúrákra, bogyókra,
De semmire nem ment a pénzzel.

Volt egy úr, lakhelye Idaho,
Jól összeverte egy pár tahó.
Azóta kómában fekszik a kórházban,
Javulás sajnos nem várható.

Volt egy úr, lakhelye Glasgow,
Autóba ült, s így szólt: "Let's go!"
Rálépve a fékre az jutott eszébe:
"Baszki, ez nem jó!"

Volt egy úr, lakhelye Túrkeve,
Jó gyakran eljárt ez úr keze.
Az asszony megunta, álmában leszúrta-
Vagy harmincat szúrt bele.


Na, jobb kedved lett egy kicsit?
Ugye, ugye... Nincs semmi baj...
Jól van, aludjál szépen.
Rendben, itt maradok, amíg el nem alszol.
Szép álmokat!
 


 

I'm going slightly mad, avagy hajóvonták találkozása tilos!

Kicsiny blogom egyre meghatározóbb tényezője lett kihagyásaim dokumentációja. Aki csak legutóbbi bejegyzéseim sekély medre mentén lépett bele eme folyóba, abban joggal merülhet fel a gondolat, hogy még épp idejében, szellemi teljesítőképességem zenitjén állt bele a sodrásba, mely ezután azonban lassan csermellyé szelídül. Nos, magam is ezen a véleményen lennék, ha nem rémlene a múltból néhány hasonlóan apályos időszak. Bár, hogy volt-e már ilyen tartósan csekély a vízhozam, arra vonatkozóan hiányosak az adatok. Ismét megtörtént, ezúttal az Auchanban. Sok dolgot is vettem, a nagy csomag WC-papírt is hurcolásztam- noha felmerült bennem, hogy mért nem csak a vásárlás végén veszem le a polcról-, nem csoda hát, hogy már elegem volt a szatyrokból. Mindazonáltal az, hogy a magammal hozott szatyrot, melyben egy övtáskában a pénztárcám (igen, a kártyákkal), a telefonom, a bérletem, egy fülhallgató valamint némi gyógyszer lapult, egyszer csak kvázi tudat alatt lerakom, hogy kis idő múlva arra eszméljek, már nincs a kezemben, korántsem nevezhető a helyzet tudatos menedzselésének. Járkáltam körbe, mint egy halhatatlan lelkét a kommercialitás oltárán feláldozó dervis, de nem volt sehol. Megkérdeztem az árufeltöltőket, majd szóltam egy biztonsági őrnek is, habár először eltévesztettem, és egy fehér inges vásárlónak magyaráztam a helyzetet; másodszorra sikerült. Miután magánnyomozásom kudarcba fulladt, végül a vevőszolgálat felé vettem az irányt, ahol megint összetalálkoztam az (igazi) őrrel, aki kérdésemre mintha pozitív szemmozgással válaszolt volna a pult felé sandítva, majd mielőtt az ott lévő hölgy még rámszólt volna, kiléptem a cuccokkal a lopásgátló kapukon, amik el is kezdtek sípolni, de végül kiderült, hogy megvan, le van adva a tatyóm, melyet egy gyors leltár, személyazonosságom igazolása, valamint a jegyzőkönyv kitöltése után ismét a magaménak tudhattam. Miután annó (dacumál) 2000-ben, egy hasonló vízállásnál szintén az övtáskámat hagytam ott a francia-spanyol határon egy vonaton, benne minden pénzemmel, az útlevelemmel, vonatjeggyel, felmerül a kérdés, vajon nem lenne-e jobb a derekamon hordani ezt az egyébként praktikus kiegészítőt, kényelmi és esztétikai fenntartásaimat félretéve. De hogy az idei Bazany-díj legkőkeményebb esélyese vagyok, az biztos.

Fatikus funkció

Valami nyereményt, gondolom, ingyen piát ajánlott fel anno (dazumal) a DJ annak, aki megmondja, melyik szám kezdődik úgy, hogy "I get no time". Misi rögtön odalépett a helyes válasszal, egyúttal ki is javítva a felkészületlen lemezlovast, hogy a Chumbawamba slágerének szóban forgó sora valójában "I get knocked down"; mindazonáltal járt a beígért jutalom. Mindezt csak azért mondom el, mert ez a fals egykori mondat a maga tökéletlenségében is rezonál valamelyest a mostani helyzetemre: már egy hete folyik a képzés, melynek végén remélhetőleg munkába állhatok, így kevés időm marad a kis Dénesre, azaz a blogra. A bejegyzés folytatásában, az eddig leírtakon túl egy füst alatt exuzálom magam (most), amiért kénytelen vagyok  tudósítani az olvasóközönséget a további posztok várható ritkulásáról, valamint kifejezem abbéli reményemet, hogy, ha nem is a megszokott gyakorisággal, de folytatni fogom mindazt a mókás, megdöbbentő és elgondolkodtató sziporkázást, amire az utóbbi időkben oly szép számmal voltak kíváncsiak azok, akik valamilyen módon tudomást szereztek erről az eldugott, vad kis lugasról az infosztráda mellett, bármit jelentsen is ez.

Harry Potter kalandjait csak az RTL Klub hétvégi műsorsávjában követtem, de ott tetszettek a filmek. Most viszont, J.K. Rowling első felnőtt témájú könyvét olvasva kijelentem a blogomat olvasó irdatlan embermasszának, hogy jó írónak tartom Frau Rowlingot. Miközben kibomlik előttem az angol kisvárosi disztópia-valóság, azon tanakodom, tudok-e rokonszenvezni valamelyik szereplővel, és annak ellenére, hogy nem tudok még csak határozatlan igennel sem felelni a kérdésre, működik a dolog. Néha magam is narrálom a saját kis tyúkszaros életemet a könyv mentén, mintha attól nagyobb jelentőséget kapna. Persze csak pillanatokra és teljesen tudatosan villantom fel magamban ezeket a képeket, azért nem vagyok ennyire elkeseredve... Illetve morfondírozok, hogy ha ennyire ismerősen köszönnek rám a könyv lapjairól a mindennapok kicsinyes vágyai és mozgatórugói, vajon hogy lehet, hogy a való életben az emberek nem tudják azokat így maguk elé rajzolni, hogy eligazodhassanak rajta, mint térpéken. "Eképp az  öntudat belőlünk mint gyávát csinál..."-mondja a bárd (Úgy imádok sznob és modoros lenni! Ez talán bűn?!). Poszteleji öniróniámra visszatérve megjegyzem, szándékosan maradok egyenlőre ennyire obskúrus, addig nem promótálom parányi nexus-pontomat a világhálón, míg bele nem tanulok a blogkészítés rejtelmeibe. Kritikát, észrevételt persze jó szívvel fogadok, és némasági fogadalmam sem terjed ki az olvasóra, aki, ha úgy tetszik neki, bátran mesélhet próbálkozásaimról az arra érdemeseknek, hogy együtt bábáskodjunk e kis jövevény felett, akit jobb híján most nevezzünk Dénesnek.