Harry Potter kalandjait csak az RTL Klub hétvégi műsorsávjában követtem, de ott tetszettek a filmek. Most viszont, J.K. Rowling első felnőtt témájú könyvét olvasva kijelentem a blogomat olvasó irdatlan embermasszának, hogy jó írónak tartom Frau Rowlingot. Miközben kibomlik előttem az angol kisvárosi disztópia-valóság, azon tanakodom, tudok-e rokonszenvezni valamelyik szereplővel, és annak ellenére, hogy nem tudok még csak határozatlan igennel sem felelni a kérdésre, működik a dolog. Néha magam is narrálom a saját kis tyúkszaros életemet a könyv mentén, mintha attól nagyobb jelentőséget kapna. Persze csak pillanatokra és teljesen tudatosan villantom fel magamban ezeket a képeket, azért nem vagyok ennyire elkeseredve... Illetve morfondírozok, hogy ha ennyire ismerősen köszönnek rám a könyv lapjairól a mindennapok kicsinyes vágyai és mozgatórugói, vajon hogy lehet, hogy a való életben az emberek nem tudják azokat így maguk elé rajzolni, hogy eligazodhassanak rajta, mint térpéken. "Eképp az  öntudat belőlünk mint gyávát csinál..."-mondja a bárd (Úgy imádok sznob és modoros lenni! Ez talán bűn?!). Poszteleji öniróniámra visszatérve megjegyzem, szándékosan maradok egyenlőre ennyire obskúrus, addig nem promótálom parányi nexus-pontomat a világhálón, míg bele nem tanulok a blogkészítés rejtelmeibe. Kritikát, észrevételt persze jó szívvel fogadok, és némasági fogadalmam sem terjed ki az olvasóra, aki, ha úgy tetszik neki, bátran mesélhet próbálkozásaimról az arra érdemeseknek, hogy együtt bábáskodjunk e kis jövevény felett, akit jobb híján most nevezzünk Dénesnek.