Kézfogás Ray Bradburyvel (és a fordítókkal)

Csak álltam és néztem az olajoshalak aranyló ködén keresztül zúgó angyalok susogását. Az áradás abbamaradt, s a partot elborították a világító béranyák. "Diftongus ment a picsádba"- hallottam Isten suttogó hangját. "És te csak állsz és nézed a valagadat." Hosszúra nyúlt könny-fonalak öntözték a hideg júniusi napfényt. Vallatóbokrok keltek életre mindenütt a parkban, és a nyomozók félrehajtott fejjel figyelték a lábnyomokat, amiket szépreményű félistenek hagytak hátra. Nyaralók kórusa zümmögött a betonszínű levegőben, s a teremtés egy pillanatra saját magába dőlt. 

Évek hosszú sora alatt sem felejtettem el ezt a pillanatot. Életfoszlányok bomlottak szét és álltak össze szemem előtt pillanatok alatt, és a vég már nem is volt olyan félelmetes, mint azelőtt. Félénken oldalra fordultam, és a díványon keresztül suttogtam a világba: "Élek."