1.

Heinrich, a vezér háttal az ablak melletti falnak dőlt. A reluxák közt átszűrődő fény csak a körvonalát rajzolta meg, a figyelmemet pedig a csóvákban kavargó por kötötte le. Néhányan még suttogtak egymás közt, de mindenki Heinrichet nézte. "Meg kell várnunk, míg elalszanak. Éjjel fél kettőkor találkozó itt, a párok megkapják a címeket, fél négyre végeztek, négyre már mindenki otthon van, világos?" Senki sem szólalt meg. "A párok... Zdenek legyen Agyfasszal, de ne baromkodjatok, koncentráljatok a feladatra, rendben?" Zdenek, a cseh meg Agyfasz állandóan vitatkoztak, sztoriztak, röhögtek valamin. "Béci bácsi és Magdika, Kari és Démon. Whiplash velem jön." Magdika is férfi volt persze, méghozzá jó nagy darab, Démon meg nyeszlett, de valahogy vészjósló. A nyolcadik ember lebetegedett, így Heinrichnek is jönnie kellett. "Mindenki vegyen el egy dobozt, nézze meg, működik-e, aztán viszlát fél kettőkor." A dobozok egymásra pakolva álltak az asztalon. Mind Phillips volt. Kibontottuk a őket, és párszor ki-be kapcsoltuk a gépeket. Az enyém langyosan simult a tenyerembe. Még fél három sincs, és majd csak hajnalban indul a móka. Nem mentem haza, a városban sétálgattam, közben egyre azon járt az eszem, amit éjjel csinálunk majd. Már nem volt visszaút, de fel se merült bennem, hogy visszakozzak. Meg akartam csinálni. És mindannyian meg akartuk csinálni. Mindegyikünk a magáévá tette Heinrich őrült látomását. Törvényes? Nem. Szükséges? De még mennyire, hogy az!

Mire eljön a reggel, néhány emberrel kevesebb lesz majd ebben a városban, akinek szőr áll ki az orrából meg a füléből.