A filisztéria diszkrét bája

Mostan hadd mesélek arról, míly kispolgári gyönyörök érik néha az ember fiát. Habár időről-időre előfordul, hogy magam is osztom Arany életunt úri nőjének véleményét, miszerint  „Ah, kínos élet: reggel, estve öltözni és vetkezni kell!”, azért van, ami reményt ad. Mégpedig az, hogy amikor a két kikészített vállfa-az egyik nyilván beljebb, a fal felé van-közül a felém esőt leakasztom, pont rá tudom tenni a kabátomat, amit magamról pont (f)első rétegként veszek le, s e felruházott készséget a másik mögé betéve immár eme csupasz fogas kínálja fel magát nekem, hogy soron következő, második héjamat, a kapucnis pulcsit rácicomázzam a pőre vázra, majd ezt akasztom vissza a kabát elé, tudván tudva, hogy így másnap, induláskor pont ez a b(első) réteg pattan majd a kezem alá, hogy aztán a díszétől megfosztott akasztót a kabátos mögé csúsztatva már amarról arassam  le leleményem mérsékelten vízhatlan gyümölcsét. Tudom, mindez csupán a mindennapok csökött, szürke árnyalatából pislákol fel halványan, de néha ez a banális, talmi derengés is elég, hogy berobbantsa lelkem gyújtómotorját. Rend van az univerzumban.